Pálca: nyírfa, sárkányszívizomhúr maggal, 8 hüvelyk
Roxforti ház: Mardekár
Különleges képességek: a penna, amit fegyelmezéshez használ a saját találmánya
Szülők: mugli anya, varázsló apa
Család: hajadon, nincs gyereke
Hobbi: virágos-macskás tányérok gyűjtése, csipkék és fodrok rakása bármilyen anyagra vagy tárgyra, kínzóeszközök feltalálása
Dolores Jane Umbridge egyetlen lánygyermeke a varázsló Orford Umbridgenak, és a mugli Ellen Cracknellnek, akiknek rajta kívül még egy kvlibli fiuk van. Dolores szülei boldogtalan házasságban éltek, és Dolores titokban megvetette őket: Orfordból az ambíció legkisebb szikrája is hiányzott (sosem léptették elő, és a Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Gondnokságán dolgozott), anyja, Ellen pedig szeleburdi, rendetlen, és mugli származású volt. Orford és Dolores Ellent hibáztatták, amiért Dolores testvérének nem voltak mágikus képességei - ennek következtében, mikor Dolores tizenöt éves volt, a család szétvált: Orford és Dolores együtt maradtak, Ellen pedig visszatért a mugli világba a fiával együtt. Dolores sosem látta többé anyját vagy testvérét, sosem beszélt róluk, és ezentúl úgy tett, mintha aranyvérű lenne.
A folytatásért kattintsatok a továbbra!
A jó képességekkel rendelkező Dolores a Roxfort elhagyása után a Mágiaügyi Minisztériumban Varázshasználati Főosztályán gyakornokként kezdett dolgozni. Már tizenhét évesen is előítéletes és szadista volt, de köszönhetően a lelkiismeretes hozzáállásának, elöljárói felé tanúsított szirupos magatartásának, és a könyörtelenségnek, amivel ellopta mások érdemeit, karrierje gyorsan beindult. Még harminc éves kora előtt az osztály vezetője lett, és ezzel már csak egy lépésre volt egy még magasabb pozíciótól a Varázsbűn-üldözési Főosztályon. Ezzel egy időben meggyőzte édesapját, hogy vonuljon korán nyugdíjba, és elindított neki egy kisebb összegű támogatást, ezzel biztosítva, hogy szép csendben kikerül az emberek látóköréből. Ahányszor csak megkérdezték tőle (általában olyan munkatársai, akik nem szerették őt), hogy "rokona vagy annak az Umbridgenak, aki a padlót szokta súrolni?" édes mosolyt villantott rájuk, kuncogott, és letagadta hogy bármilyen kapcsolat lenne közöttük, majd azt mondta, hogy elhunyt édesapja egykor a Wizengamot megbecsült tagja volt. Azokkal pedig, akik Orfordról, vagy olyan dologról kérdeztek, ami Doloresnek nem tetszett, csúnya dolgok történtek; így akik jóban akartak lenni vele, inkább úgy tettek, mintha elhinnék az apjáról szóló történetet.
Habár mindent megtett azért, hogy valamelyik felettese beleszeressen (az sosem érdekelte, hogy konkrétan melyik, de tudta, hogy a saját karrierjét és biztonságát elősegítené egy befolyásos ember), Dolores sosem ment férjhez. Ugyan értékelték a kemény munkáját, és ambícióit, de akik legjobban ismerték, nem tudták megkedvelni. Egy pohár édes sherry után Dolores hajlamos volt könyörtelen nézeteiről szónokolni, és még a muglielleneseket is sokkolta néhány javaslata arról, milyen bánásmódot érdemel a varázstalan közösség.
Ahogy idősebb és ridegebb lett, és egyre feljebb emelkedett a minisztériumi ranglétrán, Dolores kislányos ízlése mind jobban kiütközött; az irodája egyre fodros-bodrosabb lett, és imádott mindent cicákkal díszíteni (annak ellenére, hogy az elő példányokat kellemetlennek és rendetlennek találta). Mikor a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel egyre paranoiásabb lett, és nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy Albus Dumbledore a helyére pályázik, Dolores kijárta az utat a hatalom szívéig Caramel félelmein és hiúságán keresztül, és bebiztosította magát, mint egyet a kevesek közül, akikben a miniszter megbízhat.
Dolores Roxforti Főinspektorrá való kinevezése életéében először tökéletes terepet adott előítéletei és kegyetlensége kibontakozásának. Diákként nem élvezte az itt eltöltött időt, mert mindenki átnézett rajta, de nagyon tetszett neki a visszatérés gondolata és az, hogy gyakorolhatta a hatalmát azokon, akik (az ő tekintetében) nem adták meg neki a kellő tiszteletet.
Dolores fél azoktól a teremtményektől, amik nem teljesen emberek. A félóriás Hagrid iránt érzett irtózásért, és a kentaurok terrorizálásáért mind az ismeretlentől való félelme okolható. Mérhetetlenül irányításmániás ember, és az ő szemében akik megkérdőjelezik tekintélyét vagy világnézetét, mind büntetést érdemelnek. Kifejezetten élvezi ha megalázhat és leigázhat másokat, és azon kívül, hogy kihez hűséges, kevés dolog választja el Bellatrix Lestrangetől.
Dolores roxforti tartózkodása katasztrofálisan ért véget, mivel túlnyúlt azon a határon, amint Caramel engedélyezett neki - kilépett saját hatásköréből, elragadtatta magát önös céljainak érdekében. Megrendülve, de bűnbánatot nem érezve a szerencsétlen roxforti karrierje véget értével visszatért a minisztériumba, ahol akkor már teljes volt a zűrzavar Voldemort nagyúr visszatérése miatt.
Caramel kényszerű lemondását követően Doloresnek sikerült visszaszerezni régi pozícióját a minisztériumban. A következő miniszternek, Rufus Scrimgeournak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Doloresszel foglalkozzon. Később meg is bűnhődött amiért elnőző volt a nővel szemben: mivel Dolores sosem kapott büntetést a hatalommal való visszaéléséért, Harry Potter ezt úgy értelmezte, hogy a miniszter elégedett vele, és nem törődik azzal, amit tett. További foglakoztatását pedig Harry úgy látta, hogy a nő roxforti magatartása nem járt semmilyen következménnyel, és ezt a minisztérium romlásának jeleként fogta fel; emiatt nem volt hajlandó együttműködni a miniszterrel (Dolores az egyetlen ember, aki Voldemort nagyúr kivételével maradandó fizikai sérülést okozott Harrynek, mikor a büntetőmunkák alkalmával arra kényszerítette a fiút, hogy újra és újra a saját kézfejébe vésse, hogy "Hazudni bűn").
Dolores visszatérése után jobban élvezte minisztériumi munkáját mint addig bármikor. Mikor a báb Pius Thicknesse kerül miniszteri pozícióba, és Voldemort nagyúr követői elkezdtek beszivárogni a minisztériumba, Dolores akkor volt csak igazán elemében. A halálfalók (nagyon helyesen) úgy ítélték meg, hogy több a közös bennünk és Doloresben, mint amennyi valaha lehet Albus Dumbledoreban és Doloresben, ezért a nő nem csak megtarthatta pozícióját, de extra hatalmat is kapott a Mugliivadék-ellenőrző Bitottság fejeként - az álbizottság azzal a céllal jött létre, hogy bebörtönözzék a mugli születésűeket azzal a felkiáltással, hogy mástól "lopták" varázspálcájukat és mágiájukat.
Épp egy ártatlan nőt próbáltak elítélni akkor is, mikor Harry Potter végre megtámadta Dolorest a minisztérium szívében, és elvette tőle a horcruxot, amit gyanútlanul viselt.
Voldemort nagyúr bukásával Dolores Umbridge-ot bíróság elé állították lelkes együttműködéséért a nagyúr kormányával, valamint sok ember megkínzása, bebörtönzése és halála miatt (több ártatlan mugli születésű, akit az Azkabanba küldött, nem élte túl az ítéletet).
J.K. Rowling gondolatai:
Egyszer, nagyon régen leckéket vettem egy bizonyos képzésen (mindjárt érthető lesz miért fogalmazok olyan homályosan, amennyire csak lehet), és amíg ezt csináltam, volt egy olyan tanárom, akinek már a látványát is utáltam.
A kérdéses nő ellenszenvemre érdeklődéssel válaszolt. Hogy mi volt az oka ennek az intenzív, szívből jövő (és részemről) irracionális viselkedésnek, őszintén nem tudom. Ami megragadt a fejemben róla, az édes ékszerek iránt szeretet. Konkrétan emlékszem egy kis citromsárga, műanyag masnira, amit a rövid, göndör hajában hordott. Mindig ezt a kis csatot bámultam, ami egy háromévesnek talán megfelelő lett volna. Zömök nő volt, túl fiatalságán, és imádott fodrot viselni ott, ahol (én legalábbis úgy éreztem) fodornak semmi keresnivalója, és méreten aluli táskákat hordott, amelyek szintén úgy néztek ki, mintha egy gyerek szekrényéből vette volna kölcsön, személyiségit pedig a kedves, ártatlan és eszes ellenkezőjének találtam.
Mindig elővigyázatos vagyok, mikor az inspiráció ilyen eredetéről beszélek, mert dühítő ha félreértenek, és így más embernek okozok fájdalmat. Ez a nő NEM volt "egy igazi Dolores Umbridge". Nem hasonlított egy varangyra, sosem volt szadista vagy rosszindulatú velem vagy akárki mással, és sosem hallottam, hogy Umbridgéhoz hasonló nézeteket hangoztatott volna (tulajdonképpen sosem ismertem eléggé ahhoz, hogy sokat tudjak a nézeteiről, ami ellenszenvemet még indokolatlanabbá teszi). Az igaz, hogy tőle kölcsönöztem azt az erős, eltúlzott ízlést a kislányos dolgok iránt, és a kis citromsárga, műanyag masnira gondoltam, mikor Dolores Umridge fejére helyeztem azt a légyszerű díszt.
Már többször észrevettem, hogy a kimondhatatlanul szirupos ízlés kéz a kézben jár egyfajta kíméletlen világnézettel. Egyszer együtt dolgoztam egy irodában egy nővel, aki az asztala mögötti falat édes kiscicák képeivel díszítette; ő volt a halálbüntetés legbigottabb, legrosszindulatúbb támogatója, akivel valaha találkoztam. Úgy tűnik, az édes dolgok szeretete gyakran olyanoknál jelenik meg, akik melegség és könyörület híján vannak.
Tehát Dolores - azon karakterek egyike, akiket egyértelműen nem szeretek - a fent említettek és még néhány más forrásból származó jellemvonás elegye. Úgy gondolom, a vágya, hogy mindent irányítson, büntetéseket szabjon ki, és fájdalmat okozzon, és mindezt a törvény nevében tegye, éppen annyira elítélendő, mint Voldemort nagyúr leplezetlen gonoszsága.
Umbridge nevét nagyon körültekintően alkottam meg. A "Dolores" bánatot jelent - pontosan azt, amit kétségtelenül maga körül okoz. Az Umbridge pedig egy játék a brit "to take umbrage" kifejezésből származó "umbrage" szóval, ami sértést jelent. Dolores sértve érzi magát bármilyen ellenkezéstől, ami korlátozott világnézetét illeti; úgy éreztem, a keresztneve közvetíteni fogja kicsinyes és rideg személyiségjegyeit. A "Jane"-t már nehezebb megmagyarázni; egyszerűen úgy gondoltam, tökéletesen beleillik két másik neve közé.
Dolores Jane Umbridge egyetlen lánygyermeke a varázsló Orford Umbridgenak, és a mugli Ellen Cracknellnek, akiknek rajta kívül még egy kvlibli fiuk van. Dolores szülei boldogtalan házasságban éltek, és Dolores titokban megvetette őket: Orfordból az ambíció legkisebb szikrája is hiányzott (sosem léptették elő, és a Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Gondnokságán dolgozott), anyja, Ellen pedig szeleburdi, rendetlen, és mugli származású volt. Orford és Dolores Ellent hibáztatták, amiért Dolores testvérének nem voltak mágikus képességei - ennek következtében, mikor Dolores tizenöt éves volt, a család szétvált: Orford és Dolores együtt maradtak, Ellen pedig visszatért a mugli világba a fiával együtt. Dolores sosem látta többé anyját vagy testvérét, sosem beszélt róluk, és ezentúl úgy tett, mintha aranyvérű lenne.
A folytatásért kattintsatok a továbbra!
A jó képességekkel rendelkező Dolores a Roxfort elhagyása után a Mágiaügyi Minisztériumban Varázshasználati Főosztályán gyakornokként kezdett dolgozni. Már tizenhét évesen is előítéletes és szadista volt, de köszönhetően a lelkiismeretes hozzáállásának, elöljárói felé tanúsított szirupos magatartásának, és a könyörtelenségnek, amivel ellopta mások érdemeit, karrierje gyorsan beindult. Még harminc éves kora előtt az osztály vezetője lett, és ezzel már csak egy lépésre volt egy még magasabb pozíciótól a Varázsbűn-üldözési Főosztályon. Ezzel egy időben meggyőzte édesapját, hogy vonuljon korán nyugdíjba, és elindított neki egy kisebb összegű támogatást, ezzel biztosítva, hogy szép csendben kikerül az emberek látóköréből. Ahányszor csak megkérdezték tőle (általában olyan munkatársai, akik nem szerették őt), hogy "rokona vagy annak az Umbridgenak, aki a padlót szokta súrolni?" édes mosolyt villantott rájuk, kuncogott, és letagadta hogy bármilyen kapcsolat lenne közöttük, majd azt mondta, hogy elhunyt édesapja egykor a Wizengamot megbecsült tagja volt. Azokkal pedig, akik Orfordról, vagy olyan dologról kérdeztek, ami Doloresnek nem tetszett, csúnya dolgok történtek; így akik jóban akartak lenni vele, inkább úgy tettek, mintha elhinnék az apjáról szóló történetet.
Habár mindent megtett azért, hogy valamelyik felettese beleszeressen (az sosem érdekelte, hogy konkrétan melyik, de tudta, hogy a saját karrierjét és biztonságát elősegítené egy befolyásos ember), Dolores sosem ment férjhez. Ugyan értékelték a kemény munkáját, és ambícióit, de akik legjobban ismerték, nem tudták megkedvelni. Egy pohár édes sherry után Dolores hajlamos volt könyörtelen nézeteiről szónokolni, és még a muglielleneseket is sokkolta néhány javaslata arról, milyen bánásmódot érdemel a varázstalan közösség.
Ahogy idősebb és ridegebb lett, és egyre feljebb emelkedett a minisztériumi ranglétrán, Dolores kislányos ízlése mind jobban kiütközött; az irodája egyre fodros-bodrosabb lett, és imádott mindent cicákkal díszíteni (annak ellenére, hogy az elő példányokat kellemetlennek és rendetlennek találta). Mikor a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel egyre paranoiásabb lett, és nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy Albus Dumbledore a helyére pályázik, Dolores kijárta az utat a hatalom szívéig Caramel félelmein és hiúságán keresztül, és bebiztosította magát, mint egyet a kevesek közül, akikben a miniszter megbízhat.
Dolores Roxforti Főinspektorrá való kinevezése életéében először tökéletes terepet adott előítéletei és kegyetlensége kibontakozásának. Diákként nem élvezte az itt eltöltött időt, mert mindenki átnézett rajta, de nagyon tetszett neki a visszatérés gondolata és az, hogy gyakorolhatta a hatalmát azokon, akik (az ő tekintetében) nem adták meg neki a kellő tiszteletet.
Dolores fél azoktól a teremtményektől, amik nem teljesen emberek. A félóriás Hagrid iránt érzett irtózásért, és a kentaurok terrorizálásáért mind az ismeretlentől való félelme okolható. Mérhetetlenül irányításmániás ember, és az ő szemében akik megkérdőjelezik tekintélyét vagy világnézetét, mind büntetést érdemelnek. Kifejezetten élvezi ha megalázhat és leigázhat másokat, és azon kívül, hogy kihez hűséges, kevés dolog választja el Bellatrix Lestrangetől.
Dolores roxforti tartózkodása katasztrofálisan ért véget, mivel túlnyúlt azon a határon, amint Caramel engedélyezett neki - kilépett saját hatásköréből, elragadtatta magát önös céljainak érdekében. Megrendülve, de bűnbánatot nem érezve a szerencsétlen roxforti karrierje véget értével visszatért a minisztériumba, ahol akkor már teljes volt a zűrzavar Voldemort nagyúr visszatérése miatt.
Caramel kényszerű lemondását követően Doloresnek sikerült visszaszerezni régi pozícióját a minisztériumban. A következő miniszternek, Rufus Scrimgeournak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Doloresszel foglalkozzon. Később meg is bűnhődött amiért elnőző volt a nővel szemben: mivel Dolores sosem kapott büntetést a hatalommal való visszaéléséért, Harry Potter ezt úgy értelmezte, hogy a miniszter elégedett vele, és nem törődik azzal, amit tett. További foglakoztatását pedig Harry úgy látta, hogy a nő roxforti magatartása nem járt semmilyen következménnyel, és ezt a minisztérium romlásának jeleként fogta fel; emiatt nem volt hajlandó együttműködni a miniszterrel (Dolores az egyetlen ember, aki Voldemort nagyúr kivételével maradandó fizikai sérülést okozott Harrynek, mikor a büntetőmunkák alkalmával arra kényszerítette a fiút, hogy újra és újra a saját kézfejébe vésse, hogy "Hazudni bűn").
Dolores visszatérése után jobban élvezte minisztériumi munkáját mint addig bármikor. Mikor a báb Pius Thicknesse kerül miniszteri pozícióba, és Voldemort nagyúr követői elkezdtek beszivárogni a minisztériumba, Dolores akkor volt csak igazán elemében. A halálfalók (nagyon helyesen) úgy ítélték meg, hogy több a közös bennünk és Doloresben, mint amennyi valaha lehet Albus Dumbledoreban és Doloresben, ezért a nő nem csak megtarthatta pozícióját, de extra hatalmat is kapott a Mugliivadék-ellenőrző Bitottság fejeként - az álbizottság azzal a céllal jött létre, hogy bebörtönözzék a mugli születésűeket azzal a felkiáltással, hogy mástól "lopták" varázspálcájukat és mágiájukat.
Épp egy ártatlan nőt próbáltak elítélni akkor is, mikor Harry Potter végre megtámadta Dolorest a minisztérium szívében, és elvette tőle a horcruxot, amit gyanútlanul viselt.
Voldemort nagyúr bukásával Dolores Umbridge-ot bíróság elé állították lelkes együttműködéséért a nagyúr kormányával, valamint sok ember megkínzása, bebörtönzése és halála miatt (több ártatlan mugli születésű, akit az Azkabanba küldött, nem élte túl az ítéletet).
J.K. Rowling gondolatai:
Egyszer, nagyon régen leckéket vettem egy bizonyos képzésen (mindjárt érthető lesz miért fogalmazok olyan homályosan, amennyire csak lehet), és amíg ezt csináltam, volt egy olyan tanárom, akinek már a látványát is utáltam.
A kérdéses nő ellenszenvemre érdeklődéssel válaszolt. Hogy mi volt az oka ennek az intenzív, szívből jövő (és részemről) irracionális viselkedésnek, őszintén nem tudom. Ami megragadt a fejemben róla, az édes ékszerek iránt szeretet. Konkrétan emlékszem egy kis citromsárga, műanyag masnira, amit a rövid, göndör hajában hordott. Mindig ezt a kis csatot bámultam, ami egy háromévesnek talán megfelelő lett volna. Zömök nő volt, túl fiatalságán, és imádott fodrot viselni ott, ahol (én legalábbis úgy éreztem) fodornak semmi keresnivalója, és méreten aluli táskákat hordott, amelyek szintén úgy néztek ki, mintha egy gyerek szekrényéből vette volna kölcsön, személyiségit pedig a kedves, ártatlan és eszes ellenkezőjének találtam.
Mindig elővigyázatos vagyok, mikor az inspiráció ilyen eredetéről beszélek, mert dühítő ha félreértenek, és így más embernek okozok fájdalmat. Ez a nő NEM volt "egy igazi Dolores Umbridge". Nem hasonlított egy varangyra, sosem volt szadista vagy rosszindulatú velem vagy akárki mással, és sosem hallottam, hogy Umbridgéhoz hasonló nézeteket hangoztatott volna (tulajdonképpen sosem ismertem eléggé ahhoz, hogy sokat tudjak a nézeteiről, ami ellenszenvemet még indokolatlanabbá teszi). Az igaz, hogy tőle kölcsönöztem azt az erős, eltúlzott ízlést a kislányos dolgok iránt, és a kis citromsárga, műanyag masnira gondoltam, mikor Dolores Umridge fejére helyeztem azt a légyszerű díszt.
Már többször észrevettem, hogy a kimondhatatlanul szirupos ízlés kéz a kézben jár egyfajta kíméletlen világnézettel. Egyszer együtt dolgoztam egy irodában egy nővel, aki az asztala mögötti falat édes kiscicák képeivel díszítette; ő volt a halálbüntetés legbigottabb, legrosszindulatúbb támogatója, akivel valaha találkoztam. Úgy tűnik, az édes dolgok szeretete gyakran olyanoknál jelenik meg, akik melegség és könyörület híján vannak.
Tehát Dolores - azon karakterek egyike, akiket egyértelműen nem szeretek - a fent említettek és még néhány más forrásból származó jellemvonás elegye. Úgy gondolom, a vágya, hogy mindent irányítson, büntetéseket szabjon ki, és fájdalmat okozzon, és mindezt a törvény nevében tegye, éppen annyira elítélendő, mint Voldemort nagyúr leplezetlen gonoszsága.
Umbridge nevét nagyon körültekintően alkottam meg. A "Dolores" bánatot jelent - pontosan azt, amit kétségtelenül maga körül okoz. Az Umbridge pedig egy játék a brit "to take umbrage" kifejezésből származó "umbrage" szóval, ami sértést jelent. Dolores sértve érzi magát bármilyen ellenkezéstől, ami korlátozott világnézetét illeti; úgy éreztem, a keresztneve közvetíteni fogja kicsinyes és rideg személyiségjegyeit. A "Jane"-t már nehezebb megmagyarázni; egyszerűen úgy gondoltam, tökéletesen beleillik két másik neve közé.
Kösziiiiiiiii! :))
VálaszTörlés